Utálom a hétfőket.. vagy a hétfő utál engem?

Amúgy azon kevés emberek közé tartozom, akik nem utálják a hétfőket és más napokat sem, mert mit tehet arról a nyomorult hétfő, hogy mi bal lábbal keltünk. Amúgy is, életünk nagy része hétköznapokból áll, így ha utáljuk a hétköznapokat azzal csak magunknak teszünk rosszat.. 

De ma reggel nem volt kedvem filozófiai magaslatokba emelkedni, ez a reggel egyszerűen sz@r volt.

Nem volt otthon tej (mert persze elfelejtettem lemenni este a pékségbe érte), így a reggeli sem kellett, a kakaós csiga nem reggeli, a pluszt utálja (kakaó helyett), csak a műzli és a szendvics reggeli, de a magos kifli és a Glyx kenyér nem megfelelő. De a reggelizésre szánt idő az kell. Feküdni és fetrengetni, szunyókálni.. Ok megértem, nyelek egyet. Végül is hétfő van és az eső is esik.

Fekve öltözködik, persze így lehetetlen felhúzni a bugyit, nadrágot.. Csodálkozva szenved, hogy a póló nem engedelmeskedik. Rászólok, hogy esetleg fel kéne ülni, mert felve nem megy. A fésű épp csak hozzáér a hajához de ezért már nem is szólok, legalább a tanárok is látják hogy rossz napja van (egyezményes jel, mert ha jó napja van, akkor még összefogni is engedi, rossz napjain kócosan megy mert megfésülni sem engedi, csak ha ráerőltetem de azt nem szeretem). Nem pakolja el a pizsamát, sem a telefonját (amiért az ajtóból fordul vissza miután rákérdezek mégegyszer de meg sem találja), a napirendet nem nézi meg, így a dezodor használata is kimarad, amit egyébként is utál és nem érti minek van rá szükség (igen, büdösen is lehet boldog egy lány). A cipőjét látszólag keresi, valójában csak ül a földön és néz a szék alá, majd konstatálja, hogy "nem értem miért kell elraknotok a cipőmet". Kisvártatva odamegyek és kihúzom a szék alól, hiszen csak a szeme előtt volt, de eltakarta a semmi. Eddigre már kávé sem kell az egész hétre, elveszítem a türelmemet, 5 perce indulni kellett volna, ha még pékségbe is menni akarunk (ami miatt egyébként fel is keltettem előbb, tehát be volt tervezve), amikor ő még a kesztyűjét keresi, amit valamelyik táskában hagyott és nem lehet nélküle elindulni, mert 15 fokban fázik a keze. Ekkor robbanok és felemelem a hangomat. Ezután derül még ki, hogy a felefon sehol, a napirendet pedig nem nézte meg, mert én nem szóltam, hogy nézze meg.. Áhh! Értem már, minden az én hibám!

Mire beérünk az iskolába persze megbékélek, megbeszélem vele a dolgot útközben, hogy én is ideges voltam de muszáj 10 percet levonnom a játékidejéből, amiért a napirendből 2 dolgot kihagyott, a szabály az szabály. Ezt elfogadja ő is, hiszen a szabály az szabály még ha szerinte az én hibám is.. végül mint mindig, öleléssel, puszival búcsúzunk, és azzal, hogy "szeretlek".

Nagyon szeretem. Mindennél jobban. És mindennél több türelmet is igényel. Meg is kapja amennyire csak lehetséges, de sokat kell még fejlődnöm és sokszor utólag bánt, hogy nincs még több, hogy ilyenkor nem ülök mindig oda és segítek felöltözni, cipőt húzni, túlélni a rossz nap kezdetét. Vajon 14 évesen is így lesz? Lehet. Lesz egy örökké bújós, nálam sokkal magasabb nagy lányom, akinek néha fel kell húzni a cipőjét és átsegíteni a reggeleken? Lehet. Nem baj. Megtanulok még türelmesebb lenni és elfogadni mégjobban.