Idén minden füzetnek más mintája van, Lili választotta hogy így legyen, szerintem segít neki a rendszerezésben. Azért tegnap szó érte a címkézést, mert a könyvekre elkezdte ő ráírni a nevét először és rájött, hogy túl sok van belőle, ezért segítséget kért. De azt kikötötte, hogy ugynúgy kell írnom! Mivel pont ugyanúgy nem tudtam írni mint ő, ezért végül ki kellett radírozni amiket ő írt és nekem kellett újra írni azt is, egyformán. Az én írásomba is beleradírozott néha, ha nem úgy sikerült.. Mélán tűrtem, ha ez ilyen fontos neki, legyen. A címkéket egész évben látni fogja.
Idén a napirendezést tökélyre fejlesztjük. Bevezettük az iskolai napirendet is, amire minden nap felírjuk, hogy milyen órák vannak, mit kell vinni és mit kell hazahozni az iskolából. Remélem lehetőség lesz arra is, hogy ne hagyjon semmit a padjában, mert azt egyszerűbb követni, hogy azt viszi ami kell és mindent haza is hozzon, ahelyett, hogy felsorolnánk neki 20 dolgot.
Az első nap viszonylagos békében telt, Apa ment érte és szépen átnézték a napirendet indulás előtt, hogy biztosan minden megvan-e. Persze tegnap nem kellett sok dologra figyelni, de azt szeretnénk ha megszokná, hogy ezt minden nap megnézze. Ehhez pedig sok idő és következetesség kell. Annyi előrelépést egyébként tapasztalok, hogy az otthoni napirendet a mostani formájában szívesen nézegeti és pipálgatja, már időnként figyelmeztetés nélkül is megnézi. Ráadásul most próbálkozunk azzal is, hogy reggel nem mérjük az időt, csak a napirendet használjuk. Egyelőre nem volt fennakadás emiatt, és ez nagyon előremutató az egy évvel ezelőtti helyzethez képest, amikor 10 perc alatt fekve felhúzta a bugyit és utána kinlódott. Na akkoriban az időmérés volt az a kapaszkodóm, ami segített, hogy ne ugorjak ki a 9. emeletről reggelente.
Este azért ismét bebizonyosodott számomra, hogy nem lesz ez sem egyszerű év. Amilyen szépen haladunk az önszervezés fejlesztésével, annyira nem a szociális helyzetek kezelésével (na jó, van előre haladás, mert most már elmeséli legalább!)
Például elmesélte, hogy az egyik kislánnyal hidegen viselkedett, aki megkérdezte miért ilyen vele, amire először nem is válaszolt, majd amikor nem hagyta annyiban a kislány, közölte vele, hogy "Azért mert anyukám azt mondta" (Forrest Gump 2 :D)
Hirtelen meglepődtem ezen, aztán eszembe jutott, hogy amikor legutóbb arról panaszkodott, hogy ez a kislány bántotta őt, akkor azt mondtam neki, hogy ha ilyen vele mindig (mivel ez nem az első volt inkább a számtalanadik), akkor inkább ne is barátkozzon vele. Lili szó szerint követte amit mondtam.. Szegény kislány meg biztos azt hiszi, bajom van vele. Pedig vele semmi bajom nincs, csak Lilinek akartam tanácsot adni.
Erre figyelnem kell jobban, hiszen nem szeretnék teljesen beavatkozni abba, ami a szociális közegben zajlik. Nagyon nehéznek érzem ezt a részét a dolognak, mert én magam sem igazodtam ki túl jól gyerekként a többi gyerek között. Azt pedig még mindig nem tudtam megtanulni, hogy mit nem szabad Lilinek mondani, állandóan váratlanul érnek az ilyenek. Minden esetre igyekeztem neki elmagyarázni, hogy a "ne barátkozz vele" nem azt jelenti, hogy kerüld el messziről és hozzá se szólj. Ha ő kedves, legyen ő is az és játszhatnak is együtt, csak sose mondjon neki titkokat, vagy ne keresse a társaságát. Persze azt hiszem kicsit béna vagyok ebben, mert eleve nehezen érti ezeket az árnyalatnyi különbségeket. Vagy barátja, vagy nem, de ha nem, akkor kerüli...
Ma reggel mégjobban meglepett. A következő párbeszéd zajlott le:
Lili: Megkérted már a pszichológust, hogy elmondja a gyerekeknek hogy mi van velem? (Azért az mindenképp figyelemre érdemes, hogy nem használta azt, hogy ő aspie / autista, tehát még ő sem fogadta el igazán a helyzetet)
Anya: Miért kérdezed, szeretnéd hogy beszéljen velük?
Lili: Igen
Anya: Miért?
Lili: Mert akkor végre a többiek értenének engem és hogy miért vagyok ilyen.
Anya: Azt ugye tudod, hogy nem mindenki fogja megérteni ezt és lesz olyan is, aki kifejezetten emiatt fog kerülni ezután, olyan is aki eddig nem került téged?
Lili: Őket majd külön felkeresem!
Anya: Miért? (kissé aggódva - olyasmit vártam, hogy "majd felpofozom őket")
Lili: Hát beszélek velük. Elmondom nekik, hogy ez nem rossz dolog.
Anya: Büszke vagyok rád!
Nagyon büszke vagyok rá, nagyon féltem és tudom, hogy fogalma sincs mit kér. Ő sem fogadta még el teljesen a saját diagnózisát, sokszor úgy hivatkozik magára, hogy "ami velem van", nem pedig hogy "autista vagyok". Nem vagyok biztos benne, hogy készen áll arra, hogy nagy nyilvánosság előtt felvállaljon egy olyan dolgot, amiről a legtöbb embernek még mindig olyan jelzők jutnak eszébe, hogy "fogyatékos", sőt néhány embernek az, hogy "szellemi fogyatékos". Ő ezt a negatív értelmet nem ismeri még és nem is érti. Szerencsére eddig vele jól sikerült kommunikálnunk a dolgot és az erősödik benne, hogy ez egy állapot, nem pedig betegség, csak picit másmilyen mint a többi gyerek általában. Nem hülye és nem értelmi fogyatékos. Hangsúlyozzuk neki a pozitív dolgokat is sokszor, például hogy milyen okos és mennyi mindent tud (néha nagyon meg tud lepni a lexikális ismereteivel, pl. múltkor felnézett az égre hazafele menet és csak úgy spontán közölte, hogy "amikor a Nap lemegy, akkor igazából a Föld forgása miatt látjuk ilyennek, nem a Nap mozog"). Szóval ő úgy tekint a fogyatékosságra is, mint természetes és előforduló, de semmiképp sem szégyellnivaló dologra. Tudja, hogy vannak más hozzá hasonló gyerekek is. Ez a tudata még friss, képlékeny, formálható, nem megerősödött, óvni kell.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése