Bizonytalanságok

Mindig igyekszem vidáman és előre nézően gondolkodni és ebből kifolyólag írni is, a helyzetből a lehető legjobbat próbálom kihozni. Nem csak itt, mindig.

Néha azért mégis elbizonytalanodok. Jó irányba haladunk? Jó az, amit csinálunk? Egy adott lépéssel többet használunk, mint esetleg rontunk?

Azt hiszem ezt csak 10, 15, esetleg 20 év múlva fogom tudni...

Azért persze a haladásnak vannak kézzel fogható jelei is, amikor például egy kevésbé jó napon is elkezdi nézni a napirendet magától és mire bejutok a szobába reggeli készítés után azt látom, hogy már ki is van pipálva öt dolog és ő megfésülködve, felöltözve várja a reggelit. Na ilyenkor azt érzem, hogy megéri napi egy órán át napirendet írni, hetente fejlesztésre járni akkor is ha nincs kedve és türelmesen végig mondani 100-szor ugyanazt a dolgot. 

Idén még egyetlen cuccát sem hagyta el, se egy ceruzát, se egy radírt. Ezzel megdöntöttük mindenkori rekordunkat! Remélem, hogy fölöslegesen vettem év elején 20 db radírt. Jó lesz egyetem végéig...

Csak jussunk el odáig épen! 

Míg az önszervezésében nagyon szépen haladunk és láthatóan használ a módszer, a napirend, jutalmazásos rendszer, addig a szociális dolgokban úgy érzem időnként, hogy komoly lemaradásban vagyunk (nem csak egy kicsiben) Ezért is, most ezekre fókuszálunk. Szociális történeteket kezdtünk el átvenni vele. Már összeírtam egy szép listát arról, milyen történeteket érdemes átvenni, de mivel egy történet akár 2-3 hétig is tart (többször át kell venni, ismételni, megbeszélni), ezért úgy érzem minden idő kevés. Kellene tanulni a magánszféra tiszteletéről is, hogy magunk után feltakarítunk, hogy hogyan kell szépen reagálni ha nem tetszik valami, hogyan mondja el ha rosszul esik valami, stb stb... Egyelőre egyszerűbb, iskolai példákkal kezdtük, például hogy hogyan kell kivárni ha szeretne mondani valamit a tanárnak. Nem is a várakozással van gond, mert vár, csak közben rengeteg feszültség gyűlik belül, amit valahogy le kell vezetni. Legutóbb például azt mondta, hogy toporzékolt magában, hogy a földbe döngölje. Ez már egész jó módszer végül is, de még mindig az a baj, hogy feszültséget okoz a dolog. Nem tudom, hogy ez valaha másképp lesz-e például, de biztos találunk neki megfelelő stratégiákat.

Ami miatt én sokszor jobban aggódok, az a szenzoros érzékenysége és az, hogy ha piszkálják bármi miatt, azt minden alkalommal kb. a pokolnak éli meg, majd később újra és újra úgy éli át, mintha aznap történt volna. Megfigyeléseim szerint nem kifejezetten csak őt piszkálják (tehát nem egy célzott bullying-ról van szó), hanem bizonyos gyerekek bárkit piszkálnak, aki szociálisan eléggé esetlen ehhez, csak ő ezt sokkal rosszabban éli meg. Ezen talán segíthetnek a szociális történetek is, de az érzékenységet, szenzoros dolgokat nem lehet tanítani (a "ne legyél érzékeny" jellegű kijelentések itt kicsit sem segítenek), legfeljebb elkerülni valahogy. De burokba sem zárhatom, muszáj közösségbe járni és a közösség bizony nem mindig lesz tekintettel az érzékenységére, ezért valahogy muszáj megtanulni ezeket kezelni.

Eddig szinte minden nap úgy jött haza az iskolából, hogy túl volt ingerlődve. Zavarja az iskola zaja, a sok inger, hogy nem tud elvonulni (kikéreckedne, de mire sorra kerül addigra vége a szünetnek és egyelőre az sem megoldott, hogy hova menjen ki - természetesen ezen próbálunk majd változtatni). Nagyon feszült folyamatosan, gyakran panaszkodik fejfájásra délután, sokszor már reggel is úgy kel fel, hogy robbanni készül. Ilyenkor az ölelés sem kell neki. Most például egész hétvégén ebben a "köztes" hangulatban volt, egyáltalán nem kért ölelést sem, sőt. Többször elhangzott az is, hogy "most nem vagyok ölelkezős kedvemben". Persze azért esti ölelésért oda jön, búcsúzásnál megölel, mert ezt mindig így szoktuk. 

Ma reggel már hozzá sem szabadott érni, nemhogy esetleg kifésüljem a méteres kócot a hajából. Ennek ellenére szépen időben elkészült és viszonylag jó hangulatban telt a reggel is. Kócosan.

Alapvetően nem a hangulatával szokott probléma lenni, persze a szenzoros elfáradás a hangulatára is rányomja a bélyegét, de nem arról van szó szerencsére, hogy pl depressziós lenne. Viszont ettől is nagyon félek. Talán ez a legnagyobb félelmem jelenleg, hiszen huzamosabb ideig senki sem bírja a folyamatos szenzoros terheltséget járulékos gondok nélkül.

Viszonylag régóta nem volt már dührohama, nagyon tartja magát. Pedig lehet, hogy jobb lenne ha kijönne és lenyugodhatna kicsit. Nem tudom meddig lehet a köztes állapotban létezni, de szerintem minél tovább van ott, annál rosszabb utána. 

Próbálok neki segíteni, beszéltetem, megölelem (ha engedi), tanácsot adok legjobb tudásom szerint, de sajnos az érzékelésre, idegszálakra nem tudok ellentétesen hatni. Azért próbálkozom, rendületlenül..